Deadlight hadművelet

A mai világban a Deadlight hadművelet nagyon fontos témává vált és sok embert érdekel. Legyen szó koncepcióról, kiemelkedő személyiségről, történelmi eseményről vagy aktuális témáról, a Deadlight hadművelet-nek sikerült felhívnia magára a figyelmet és vitát kelteni a társadalom számos területén. Hatása különböző területeken volt jelen, a politikától és a gazdaságtól kezdve a kultúráig és a szórakoztatásig. Mivel a Deadlight hadművelet továbbra is előkelő helyet foglal el a globális napirenden, kulcsfontosságú, hogy mélyebbre vessünk kontextusában, következményeiben és relevanciájában a mai világban. Ebben a cikkben alaposan megvizsgáljuk a Deadlight hadművelet jelenségét és annak különféle következményeit, átfogó és objektív képet adva erről a ma nagyon fontos témáról.

A Deadlight hadművelet (angolul Operation Deadlight, magyar fordításban Lidércfény hadművelet) egy második világháború utáni szövetséges akció volt, amelynek során 116 – korábban magát megadó – német tengeralattjárót süllyesztettek el.

Előzmények

1945. május 4-én a német haditengerészet arra utasította a tengeralattjárókat, hogy fejezzék be küldetésüket, és térjenek vissza a norvégiai kikötőkbe. Négy nap múlva az admiralitás azt a parancsot adta a búvárhajóknak, hogy hajózzanak meghatározott kikötőkbe, köztük a Skóciától északnyugatra található Loch Eriboll horgonyzóhelyhez, és adják meg magukat. Az utasítás nyomán 156 tengeralattjáró adta meg magát.

A német kapituláció után Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió úgy határozott, hogy harminc német tengeralattjárót – kísérleti és technikai célokra – egyenlően eloszt, a többit pedig, amilyen hamar csak lehet, elsüllyeszti. A háromhatalmi haditengerészeti bizottság 1945. augusztus 15-én kezdte meg a munkát.

Pledge hadművelet

Negyvenkét tengeralattjáró Lisahallynél

A brit haditengerészet már 1944-ben megindította a Pledge hadművelet ((angolul Operation Pledge, magyar fordításban Biztosíték hadművelet)) kidolgozását. Ennek célja az volt, hogy a britek ellenőrizhessék a fő német tengeri kikötőket, és így a Kriegsmarine megmaradt egységei az ő kezükbe kerüljenek. Ezt könnyítette meg a német kapitulációs parancs, így a tengeralattjárók jelentős része önerőből érkezett meg az Egyesült Királyságba.

Az első tengeralattjáró 1945. május 10-én érte el Loch Eribollt. Tizennyolcadikáig további 17 búvárhajó futott be. A tengeralattjárókat gyorsan átirányították Loch Alsh-ba, Skócia nyugati partjához, ahol a német legénységet őrizetbe vették, majd a hajókat Lisahallyba küldték. Május 19-én 15 U–hajó érkezett Norvégiából. A britek a következő tengeralattjárókat már Scapa Flow-ba irányították.

Május 30-án megérkezett Scapa Flow-ba az első 12 hajó közvetlenül Norvégiából, ezeket később Lisahallybe vagy Loch Ryanbe utasították tovább. Június 5-éig további 52 német tengeralattjáró érkezett.

Harmincöt hajózóképes tengeralattjáró adta meg magát norvég és német kikötőkben, ezeket is a brit szigetekhez irányították. Két hajó érkezett Gibraltárból, három pedig Portlandből, Anglia keleti partvidékéről. Mindössze tíz búvárhajó maradt európai kikötőkben – egy Franciaországban, kettő Németországban, hét Norvégiában –, de ezek alkalmatlanok voltak az útra.

Összesen 156 tengeralattjáró adta meg, közülük 138-at küldtek Lisahallybe és Loch Ryanhez. Ezek közül öt az Egyesült Államokban, kettő Kanadában, kettő pedig Argentínában adta meg magát. Spanyolországból is érkezett egy hajót, amelyet a helyi hatóságok még 1943-ban foglalták le. Később egy hajó Hollandiába távozott, kettő pedig az Egyesült Államokba, így 135 tengeralattjáró várta a sorsát Nagy-Britanniában.

A háromhatalmi bizottság 1945. október 10-én, 13. találkozóján kiválasztotta azokat a tengeralattjárókat, amelyeket nem szándékoztak elsüllyeszteni. Október 29-én megállapodtak abban, hogy a többi búvárhajót 1946. február 15-éig el kell süllyeszteni a nyílt tengeren, minimum száz méter mélyre. A brit kikötőkben végül 116 megsemmisítésre ítélt búvárhajó maradt, ugyanis Nagy-Britannia nyolc, az Egyesült Államok egy, a Szovjetunió pedig tíz hajót választott az ott horgonyzók közül.

Elsüllyesztés

A britek az október végi döntés után azonnal megkezdték az akció végrehajtását, egyrészt szorította őket a határidő, másrészt közeledett a tél, amely viharos időt jelentett a kiszemelt, Loch Ryantől északnyugatra fekvő területen. A Deadlight hadművelet végrehajtási parancsát november 14-én adták ki. Ennek értelmében az akció november 25-én vette kezdetét. A 116 elsüllyesztett hajó közül 86 Loch Ryannél, 30 Lisahallynél horgonyzott. A terv úgy szólt, hogy a hajókat személyzet nélkül vontatják ki a nyílt tengerre, nagyjából 200 kilométerre északnyugatra Lough Foyle-tól, majd a búvárhajókat robbanószerrel lékelik meg, 36-ot viszont brit harci repülők és tengeralattjárók süllyesztenek el.

Az első szállítmány november 25-én indult Loch Ryanből, az öt búvárhajó (U–2322, U–2324, U–2328, U–2345, U–2361) november 27-én érte el azt a helyet, ahol elsüllyesztették őket. Ahogy várni lehetett, a rossz időjárás megnehezítette a vontatást és az elsüllyesztést. Sok gondot okoztak a legénység nélküli tengeralattjárók is az út során. Végül csak két tengeralattjárót robbantottak fel, hetet süllyesztett el brit búvárhajó, 13-at pedig repülő. A német egységek csaknem fele magától elsüllyedt vontatás közben, még a kijelölt célterület előtt. A többit a hadihajók fedélzeti fegyverei küldték hullámsírba.

A Deadlight hadműveletnek három nagyobb szakasza volt. Nyolcvanhat hajót 1945. november 27. és december 30. között, 28-at december 29. és 1946. január 9. között, kettőt pedig február 10. és 12. között süllyesztettek el. Később 11 további, a 116-os listán nem szereplő tengeralattjárót küldtek a tenger fenekére.

Jegyzetek

  1. a b c d e f g h i j k Type

Források